A szovjetek a Vértes Agoráját is meghódították

– Emléktöredékek a Bárdos diákszínpadi előadásáról –

„A színház mindig a társadalom tükre, fontos véleményt alkotnunk. Nem az a feladatunk, hogy nyíltan politizáljunk, hanem az, hogy a színház eszközeivel mutassuk meg, mit gondolunk a jelenről.” (Orlai Tibor)

Január huszonhetedike, szerda: Milyen is volt az a nap? Hideg, kissé napsütötte, de többnyire borongós. Egy végtelenségig átlagos januári nap, igaz? Előtte is ilyen volt, eztán is ilyen lesz, de valami mégis megváltozott. Valami megváltozott, én már tudom.

„A Szovjet hatalma és egysége éljen...”

Délután fél három óra: a Vértes Agorája, a Bárdos 10. a osztálya. Mosolygós arcok, nevetés, pakolás, enyhe rendbontás, néhány izgatott szitkozódás töltelékszóként. Na, de mi készül itt? Igen! Ma adjuk elő immár harmadjára a szeretett osztályfőnökünk által megírt posztmodern drámánkat, a Szovjet szemmel című opuszt. Örülünk mi ennek? Meghiszem azt! Örülünk, izgulunk és félünk.

Lassan megtelik a nézőtér

Mi ez nekünk? Lehetőség. Mire? A bizonyításra. Az első, tornatermi előadásunkhoz képest a mostani azért teljesen más. Valami nagy, valami komoly lehetőség. Lassan mindenki megérkezik, és mindenki pakol. Két öltöző áll a rendelkezésünkre. Kezdhetjük berendezni a színpadot. Asztalok ide, székek oda, jelmezek a függöny mögé, piros telefon, fekete telefon, vodkás üveg és matrjóska babák. Mindenki hozott valamit otthonról, mindenki részesévé vált a darabnak. A táncos lányok öltözőjébe belépve kedves látvány fogad: cseverészés, precíz hajvasalás, Nelli készíti a profi sminkeket, felkerülnek a fekete szoknyák, és lassan mindenki elkészül.

„Urai vagyunk a helyzetnek…” (Szendery Csongor)

A fontosabb szereplők készülődése azonban még ennél is különlegesebb feladat. Kell egy kétszer rövidülő és utána ismételten hosszúvá váló szoknya Sárának, készül a nagy, göndör haj nekem, és sok-sok ősz tincs reprodukálására is szükség van némi hintőpor segítségével az éltes korú politikusoknak. Aztán a hintőport a kezdés előtt persze két perccel még mindig söprögetni kell drága fiaink válláról… „Vigyázz a nyakkendőre! Hozz vizes zsepit! Ne nyúlj a szemöldöködhöz! Na, ez már így marad...” – hangzik el többször a hintőporozás közben. Még szerencse, hogy a fránya bajuszról az ofő végre lemondott. Az első előadáson, még októberben, Tancsi osztálytársunk hajából egy kis folyékony ragasztó segítségével rögtönöztünk arcszőrzetet „Nagy Imrének”. Nem volt túl hatásos, de az biztos, hogy tartósan ott maradt. Másodszor a partikellékesnél vettünk méregdrága bajuszokat, akkor már Mikojan is kapott. De azok sem voltak jobbak, már jóval az árpádos előadás vége előtt fogni kellett a fiúknak, hogy le ne essen az orruk alól. Most végre készült egy új Steve Jobs-film, amelyben a német színész a legkevésbé sem hasonlít az alma-alapítóra, erre az ofő kiadta a vezényszót, hogy akkor Máté Máté marad, Mici pedig Mici. Mikojan Mici.

„Ez mostantól a maga világpolitikai felelőssége” (Maklári Zoltán és Gál Réka Klaudia)

Miközben Sárával felidézzük ezeket a humoros emlékeket, mi is elkészülünk. A kötelező szoknya- és harisnyahúzogatás után jöhetnek a szelfik: pózolj szereplővel, pózolj tükörben, pózolj baráttal, barátnővel, kellékkel, végül mindennel együtt. Olyan öröm mindenkit felszabadultnak látni.

Délután négy óra: már csak az izgalom marad! Már csak egyetlen óra van hátra a kezdésig! Meglesz-e a telt ház? Az egyetlen kellemes ebben a helyzetben a két óriás pizza, melyekkel Dalma anyukája meglepett bennünket. „Persze vannak, akik nem tudnak enni ilyenkor.” – „Kedves Közönség – mondhatná akár ezt is Mesi –, észrevettétek már, hogy mindig minden élethelyzetre találhatunk A tanúból egy frappáns mondatot? Végy néhány találó szlogent a kedvenc filmjeidből, könyveidből, tegyél hozzájuk néhány stílszerű zenét, keress néhány jellegzetes szituációt, testtartást, mozdulatot, ezeket dobáld szét a cselekményben, és már kész is a posztmodern dráma. Ennyi. Tarantino is így csinálja.”

„Lesznek kisebb veszteségeik is” (Pintér András)

Az evésnek vége, menni kell egy utolsót próbálni. Idegesen mászkálunk a most még üres nézőtér előtt. Gyakoroljuk a szöveget, a helyzeteket, a fényeket, próbálunk minél előrébb és minél hangosabban beszélni a térmikrofonok miatt. Maklári Zoli – szokásához híven – a végtelenségig nyugodt. Jó, ha valaki ilyen biztos magában. Vajon minden menni fog? Ezen már nem tépelődhetünk tovább. Fél öt van, és el kell hagynunk a színpadot. Már csak a színészek mehetnek vissza riportot adni a városi tévének. Miközben társaim keresik a választékosabb beszédstílusukat, én már a végzett riportalanytól érdeklődöm:

– Mit kérdeztek? Mit válaszoltál?

– Nem emlékszem semmire – hangzik a válasz.

A függöny mögött csak az ismerős zenéket halljuk, ám a muzsikát egyre jobban elnyomja a közönség növekvő zaja. Sokan vannak! Valaki szól, hogy most van öt óra. Kezdődik! Függöny behúzva, a szereplők is, a közönség is a helyén. Meghallgatjuk Radnóti Ádám szavalatát. Most Mesi következik. Kedvesen köszönti a nézőket, hozzátartozókat – tegeződésből most magázásra váltott –, miközben hátul, a függöny mögött mi csöndben a színpadra lépünk. Felhangzik a szovjet himnusz, és szétnyílik a függöny! Mikor megláttam az előttünk ülő publikumot, végigfutott rajtam a hideg.

Olyan jól találta ki az ofő a nyitójelenetet, hogy a szovjet himnusz másfél perce alatt mindenki a színpadra kerül. Ez az utolsó bemelegítés, akklimatizálódás a helyhez és a fényekhez. A „temetési tömeg” még utoljára biztathatja egymást: „Te is izgulsz? – Nyugi, menni fog!” – mondjuk egymásnak. „Áá, ez csak egy próba a bécsi fellépés előtt” – nyugtatja a mindig versenytapasztalt „Kádár” Csanád az életben annyira erős, de a színpadra lépés előtt rendre elbizonytalanodó „Gogolák” Sárát.

„Csapjatok oda a fasisztáknak!” (Juhász Zoltán)

De ez most tényleg komoly... Itt nem lehet hibázni! De nem is lennénk emberek, ha már az első fontosabb jelenetet nem rontanánk el. A kezdeti értetlenségen és a haragon villámgyorsan túl kell lépni. Baki mindenkivel előfordul. Mint az élet: a darab is megy tovább. Az első színpadra lépésemkor próbálok nem a közönségre nézni, de hamar rájövök, hogy úgysem látok semmit a reflektortól, amely – mint az árnyék – követi minden lépésünket. Jobb is így. Hogy mondta az ofő a tegnap esti próbán, amikor a bombariadó miatt az alsógallai művházba estünk be? „Csak élvezzétek a játékot!” – erre koncentrálok. A maga módján mindenki tökéleteset alakít. Asztalcsapkodás kézzel, hruscsovosan cipővel, „szakítás” a magyar és szovjet elvtársak között, a vasárnapi rántott hús illata, rövid szoknyák, asztal fölé dőlés, lazaság – és „a cukik nem nyernek forradalmat!” Ez csak néhány villanás a darabból, melyek a jókedvű próbákon oly sok vicc tárgyát képezték. Jó ezekre visszagondolni, és itt és most ez mind megvalósult.

„Fordulj, kedves lovam, napszentület felé, úgyse jövünk többet soha visszafelé”

A függönyök mögött mindenki, ahogy csak tudja, oldja a feszültséget. Vigasztaljuk a másikat, táncolunk, nevetünk, dicsérjük egymást. Mindenki megtalálja a maga szerepét. Ez a darab tényleg mindenkié. Ilyenkor látja az ember, hogy nem is olyan rossz érzés tartozni valahová.
Lassan itt a vége. Jönnek a táncosok, a „folklórtüntetés”. Tancsi és Andropov fináléja most nem annyira nagyon látványos: elmaradt a kemény orrba csapás és a kalap se repül olyan messzire. (Helyette az íróasztali lámpa…) No, sebaj, azért mindent nem lehet. Drága Andropovkánk belekarol alattvalóiba, és kivonulásukkal véget ér a darab. Most... tényleg vége – tudatosul bennem –, amikor mindannyian kint állunk a színpadon, és hallgatjuk a vastapsot. Ez hihetetlen érzés.

Gloria victis!

Amikor összecsukódik a függöny, mindenkiből kitör egy sikoly. Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől, a stressztől vagy az örömtől, hogy végre mehetünk haza. A nagy öröm közepette hirtelen azt tapasztaljuk, hogy a függöny újra szétnyílik. Az utolsó próbatétel, hogy vegyük fel emberi formánkat, és hajoljunk meg ismét, amit visszaszámlálásra sikerül is egyszerre megvalósítanunk. Végre minden görcs és idegesség elszáll. „Mehettek a szülőkhöz!” – hangzik el az utolsó rendezői instrukció, és mindenki a kijárat felé veszi az irányt. Várva családomat csak hallgatom a jövő-menő embereket. Úgy látszik, mindenkinek nagyon tetszett a műsor, többen gratulálnak osztályfőnökünknek. Csak az a szemrehányás üti meg a fülemet, hogy lehetett volna hosszabb is. Ez legyen a legkisebb probléma!

Együtt az osztály!

Január harmincadika, szombat. Visszaolvasva a beszámolómat csak arra tudok gondolni, hogy remélem, nem ez volt a lezárás. Ne az Agora legyen a vége ennek a történetnek! Másnak lehet, hogy nem annyira, de nekünk ez nagyon nagy dolog. Aki kicsit komolyabban részt vett ebben a folyamatban, sok jót megtapasztalhatott. Pintér Matyiékon, Baloson, Juhász Zolin és a kis „úttörőkön” kívül ez a produkció a harmincnégy fős osztályunk műve volt. A nézőtéri ügyelőket, súgókat, a színfalak mögötti kellékeseket, a ruhatárosokat mind-mind magunk közül válogattuk. Ők nem álltak ott a vastapsnál, de az nekik is szólt.

Az előadások hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy ha nagyon nehezen is, de jó páran – beleértve engem is – végre le tudtuk győzni gátlásainkat. Három előadás után már én is lehetőségként és nem akadályként tekintek erre a feladatra. Viszont azt, hogy sikerült-e bizonyítani, azt mindenki döntse el saját maga!

A Szovjet szemmel című posztmodern dráma szereplői, középen ül a szerző-rendező osztályfőnök, Nagy Tamás

(Szovjet szemmel. Posztmodern dráma a Bárdos László Gimnázium 10. a osztályának előadásában. Írta és rendezte Nagy Tamás osztályfőnök. A rendező munkatársai Horváth Flóra és Lutring Erika. Narrátor Major Emese. A néptáncot betanította Medve Réka és Somlyai Roland. Jurij Andropov – Maklári Zoltán; Gogolák elvtársnő – Skrinyár Sára; Nagy Imre – Valics Máté; Anasztaz Mikojan – Horváth Roland; Kádár János – Remete Csanád; Szerov KGB-parancsnok – Pintér András; átöltöző politikus – Juhász Zoltán; Gerő – Bátori Zoltán; Münnich – Asztalos Dániel; Szuszlov – Balpataki Balázs; Piros belügyminiszter – Szendery Csongor; kulturális attasé – Tanácsi Roland; Konyev marsall – Kőrösi-Fehér Bence; Zsukov marsall – Demeter Zalán; ÁVH-s tiszt – Szalontai Benedek; gépfegyveres ÁVH-s – Dubinák Dániel; labdával játszó gyerekek – Szelőczei Anna és Sárossi Bálint. A terézvárosi néptánckör a 10. a, az úttörő gyerekek az 5. a osztály tagjaiból szerveződtek. A prezentációt Balabás Nelli, Fekete Emese és Korpai Enikő készítette. Technikusok Pintér Mátyás, Pintér Bence és Váradi Martin.)

A harmadik, a Vértes Agorája-beli emlékeit lejegyezte Sárvári Ágnes, azaz Gál Réka Klaudia

Kiss T. József felvételei
További fotók a képgalériában találhatók.