2015/2016-os tanév

„Mert mindenki tud valamit, amit ő tud legjobban a világon”

Március 22-én, a húsvéti szünet előtti kedden a 10. a osztály ismét megszervezte a Bárdos kulturális-művészeti seregszemléjét, a Ki mit tud?-ot. A sűrű tavaszi iskolai program ellenére a tavalyihoz hasonlóan idén is sok tehetség vállalta a megmérettetést.

A Bárdos saját kezdeményezésű Ki mit tud? vetélkedője újra bebizonyította, hogy iskolánk méltó a tudásközpont névre. Megfelelő helyszínként szolgált iskolánk volt diákjáról, cselgáncs olimpikonról elnevezett, nemrég felújított Csernoviczki Éva tornacsarnok, amelyet a paravánok és a kiállító pályamunkák díszleteivel a szervező osztály rendezett be az ünnepi alkalomra.

Idén is rengeteg tehetséges előadóval találkozhattunk. A közönség is rendelkezett egy szavazattal, amellyel eldönthette a számára legszimpatikusabb, legtehetségesebb versenyzőt. A program az ötödikesek körében örvendett a legnagyobb népszerűségnek, mivel hat fellépővel is találkozhattunk tőlük, így a megmérettetés krémjét ők adhatták.

A jó hangulatért részben a műsorvezetők – Bábics Virág és Tanácsi Roland a 10. a-ból – és a zsűri is felelős volt. A versenyzők a zsűritagoktól néha szakmai, néha humoros értékelést kaptak, melyeknek a célja csakis az ösztönzés volt. A zsűri minőségét bizonyította, hogy az elnöke nem volt más, mint Körtvélyfáy Attila, a Bárdos népszerű matek- és fizikaszakos tanára, a 13. c osztályfőnöke. A – szervezés tökéletessége révén – mindössze másfél órás vetélkedőn összesen 19 tanuló, illetve produkció mutatta meg a közönségnek mit is tud valójában.

A résztvevők két kategóriában indulhattak. Mindkét kategóriában ígéretes tehetségeket fedezhettünk fel. A műsort Halmi Csongor kezdte meg. Gyönyörű zongorajátékával kápráztatta el a közönséget. A második fellépőnk a szervező 10. a osztály néhány tagja volt, akik vicces bakugrásokkal szórakoztatták a közönséget.

Ezután Dénes Csanád Vilmos következett, aki fiatal kora ellenére, a Titanic című filmből ismert, érzelmekkel teli, nagy ívű dalt, a My heart will go on-t énekelte el Celine Diontól. Ezzel sikerült is megszereznie a nagy dicsőséggel járó harmadik helyezést.

Kitörő sikert aratott Pataki Péter, aki iskolánk Kurt Cobainjeként (és itt elsősorban a művészi képességére gondolok) egy szál gitárral, kellemes hangjával nyerte el a közönség és zsűri szimpátiáját. Ez annyira jól sikerült, hogy ötödik osztályos létére az első díjjal jutalmazták. Osztálytársa, Orbán Boglárka olyan szépen fuvolázott, hogy még a nap is kisütött tőle. Vincze Benedek a 10. b-ből és a Gála zenekarból vállalt szóló fellépést,. Őt akár „Dankó Bencének” is nevezhetnénk, hiszen nagyon elhúzta a nótánkat.

Szintén az ötödikből jött Agócs Attila, de ő nem énekelt és nem muzsikált, hanem bűvészkedett. Iskolánk Rodolfója többféle bűvésztrükkel kápráztatta el és csapta be a közönséget.

Tizenegyedik fellépőnk egy nagyon bájos ötödikes csapat volt, ami a Pete and the Girls névre hallgatott. A formáció frontembere ismét Pataki Péter 5. osztályos tanuló volt, aki maga mellé gyűjtött aranyos kislányokat, és egy kedves kis produkcióban előadták nekünk Ellie Goulding hatalmas slágerét, a Love me like you do-t. A mindössze kilencedikes Nieszner Kata hibátlan, virtuóz harmonikajátékot mutatott be. Ezután táncos produkció következett: Keresztes Reni és Gál Réka 10. a osztályos tanulók, érzelmes zenei háttérre osztályfőnökük, Nagy Tamás tanár úr vendégszereplésével adtak elő egy táncos etűdöt.

A zenei alapot Tóth Márton és Karácsonyi Vince hagyták el, akik kedves gyermekversekkel és -történetekkel szórakoztatták a közönséget. Galgán Ádám klasszikus gitárjátékát is megcsodálhattuk.

Ezután a szervező tanár névorokona, a 6. a-s Nagy Tamás lépett a színpadra. Egészen hihetetlen énekhangjával és csibészes mosolyával óriási sikert aratott a közönség körében. Emeli Sandé dalával, a Read all about it-tel nemcsak a zsűri második díját söpörte be, hanem – teljesen megérdemelten – a közönségdíjat is! A két 10. bés Martin, Beck és Sándli ezúttal nem tudták megismételni tavalyi kitörő sikerüket. Ismét hatodikosok következtek: három táncos lábú leány (Dávid Zsófia, Somlyai Alexandra és Szabó Kata) adott elő egy pörgős hip-hop produkciót, nagyon ügyesek voltak.

A közös programokkal teli délutánt a népes GÁLa zenekar sok hangszeres darabja, a Pogány ritmusok zárta. Aki eljött, örülhet neki, aki pedig kihagyta ezt a délutánt, az bánkódhat, hiszen egy nagyon színvonalas műsor szereplői lehettünk.

Ne feledkezzünk meg a képzőművészeti szekcióról sem: az eredményhirdetésen kiderült, hogy az első díjat – teljesen megérdemelten Hegyi Levente, a 11. b röplabdás-fényképész zsenije érdemelte ki, a szintén lenyűgöző alkotásokat kiállító Csajbók Dorina (10. b) és Szolnoki Maja (9. a) előtt.

Hatalmas érzés egy ilyen remek közösség tagjának lenni, és a Bárdos újabb remek eseményén részt venni. Jó érzés tapasztalni, hogy igenis van olyan program, ami megmozgatja a diákokat, akik lelkesen és boldogan vesznek részt rajta. A szervező osztály és annak vezetője mellett kijár a köszönet a technikai alapot biztosító Gál János oktatástechnikusnak és Balogh Márk csapatának. Ebben az évben a szerzők bárdosos „pályafutása” remélhetőleg véget ér, de jövőre biztosan visszatérünk egy-két programra az alma materbe: a Ki mit tud? természetesen köztük lesz.

Eigner Rebeka–Váradi Martin (szerkesztette Nagy Tamás, fotók Hegyi Levente)

(A szervezők is köszönetet mondanak a díjakat felajánló Vértes Agorájának, a Jászai Mari Színház–Népháznak, valamint a díjakat kedvezményes áron biztosító Gyémánt Fürdőnek, továbbá az anyagi hátteret nyújtó Géniusz Alapítványnak és a diákönkormányzatnak.)

További képek a galériában.

    A mi kis csapatunk március 10-én éjfélkor indult az Interspar parkolójából Magi Mária, Kolbert Erika és Gyarmathy Ildikó tanárnők kíséretében, valamint az állandó idegenvezetőnk, Fülöp Gabriella és a két nagyszerű buszsofőr társaságában. Bár a késői indulás ellenére mindenki nagy izgalmak közepette foglalta el helyét buszon, nem sokkal az indulás után társaságunk nagy részét elnyomta az álom és pihenés vette kezdetét. Közel 9 óra utazás után megérkeztünk Krakkó városába, ahol az idegenvezetőnk kíséretében megtekinthettük a főbb nevezetességeket sok érdekes történet mellett.

    Már a Visztula partján sétálva megpillanthattuk a Wawel királyi palota falait és tornyainak csúcsát, de még mielőtt közelebbről is szemügyre vehettük volna, megnéztük a sárkányát ábrázoló szobrot, ami nagy meglepetésünkre még tüzet is okádott. Ezt követően elindultunk Krakkó főtere felé, útközben láthattuk a Szent Péter és Pál templomot, a Mária Magdolna teret és a Szent András templomot is. A főtérre érve vethettünk egy pillantást a városháza tornyára, valamint a posztócsarnokra is. Utunkat tovább folytatva átsétáltunk a Flórián kapu alatt és megcsodálhattuk a Barbakánt, ami fontos védelmi feladatott látott el a középkorban.

    Ezután alkalmunk nyílt arra, hogy magunk is felfedezhessük a várost és visszatérhessünk azokra a helyekre, amelyek felkeltették érdeklődésünket. Többen visszasétáltunk a Wawelhez, hogy bentről is megcsodálhassuk, majd a főtéren töltöttük el szabadidőnket. Később elfoglaltunk a szállásunkat és az onnan 10 percre lévő kis étteremben megvacsoráztunk. Ezután este 10-kor mindenki nyugovóra tért, hisz tudtuk, hogy a következő nap nehezebbnek ígérkezik mind programok, mind a kora reggeli kelés miatt is.

    Másnap hajnalban fáradt tekintetek kíséretében indultunk reggelizni, majd mire mindenki felfrissült egy kicsit, elindultunk a legnagyobb lelki erőt igénylő programunk és egyben utazásunk fő célja, Auschwitz felé. Az odavezető úton a busz egy része még el-elbóbiskolt, a másik fele izgatottan és vidáman beszélgetett, de tudtuk, hogy már nem sokáig lehetünk ilyen önfeledtek és vidámak. Megérkeztünk Auschwitzba, ahol kis várakozás után megérkeztek az idegenvezetőink, ugyanis csapatunk kétfelé vált, megtörténtek a szükséges ellenőrzések, megkaptuk fülhallgatóinkat és megkezdődött, amire már mindannyian vártunk. Az idegenvezetés angolul folyt, a csapat egyik felének, a tizenkettedik ásoknak nem volt szüksége fordításra, a mi csapatunknak Gabi fordított, hogy biztosan mindent megértsünk.

    Mikor átléptünk a mindenki által ismert „Arbeit macht frei” (A munka felszabadít) feliratú kaput, megpecsételte csoportunk hangulatát. Megdöbbentő és szörnyű érzés volt a kegyetlenségek helyszínén állni és végighallgatni, szembesülni az ott történt borzalmakkal. Ezután több barakkot is megnéztünk. Az elsőben egy térkép volt, amelyen azok a városok voltak megjelölve, ahonnan embereket szállítottak a táborba, majd egy nagy átlátszó urnát láthattunk, amelyben a tábor elfoglalása után összeszedett emberi hamu volt. Később képeket láttunk, amelyek azt ábrázolták, ahogy az emberek a peronon álltak mit sem sejtve a rájuk váró borzalmakról. Ezt követte, aminek következtében az egész valósággá vált számunkra: a halmokban álló hajkupac, cipőhegyek, bőröndök, gyerekholmi és más egyéb használati tárgyak. Láthattuk az embertelen életkörülményeket, amelyek között mindennapjaikat töltötték. Végül a gázkamrákba vezettek minket, ami mellett közvetlenül ott volt a krematórium. Iszonyatos érzés volt ott végigsétálni, ahol százezrek vesztették életüket.

    Még jóformán fel sem eszméltünk az auschwitzi borzalmakból, már meg is érkeztünk a birkenaui lágerbe. Itt az időjárás nem kedvezett nekünk, de a szakadó eső sem akadályozott meg bennünket abban, hogy az áldozatul esett zsidók emlékművénél – ahol egy koszorút is elhelyeztünk – Kovács Bianka (12.a) szavaival és 1 perc néma csenddel tisztelegjünk az életüket vesztettekért.

    Napunk utolsó célállomása wieliczkai sóbánya volt. A mára 9 szintes múzeummá berendezett sóbánya egyike a legrégebben üzemelő bányáknak Lengyelországban, már a 13. században megkezdte működését. A legenda szerint Kingának, IV. Béla magyar király lányának köszönhető, hogy sót találtak itt. 64 métert lépcsőztünk kitartóan lefele mire célba értünk. A sóbánya olyan, mint egy hatalmas labirintus, minden részének külön története van és mindent próbáltak szobrokkal reprodukálni. Az egyik teremben például bemutatják, hogy hogyan vitték le a hatalmas mélységbe a lovakat, vagy éppen azt, hogy milyen módszerrel akadályozták meg, hogy robbanás következzen be és tűz üssön ki a bányában. Ez utóbbit látvány- és hangeffektekkel tették életszerűbbé. A bányán belül több helyen nyílt alkalmunk szuvenírt vásárolni és kávét fogyasztani. Találhattunk még egy termet, ahol lehetőségünk volt megtekinteni egy 5D-s rövidfilmet és egy játszótermet a gyermekek számára kialakítva. Utunk végén egy lifttel érkeztünk a felszínre, így nem kellett több száz lépcsőfokkal megküzdenünk. Visszaértünk a hostelbe, majd a vacsoránk és egy kis szabadprogram után mindenki nyugovóra tért, hogy kipihenje az aznapi fáradalmakat.

    Indulásunk előtt egy kiadós reggelivel kezdtük a napot, majd szomorkás pakolás után elhagytuk szállásunkat, és Tatabánya felé vettük az irányt. Hazafele sem telt unalmasan az utunk, ugyanis elsőként Szlovákiában Árva váránál tartottunk egy megállót, ahol megcsodálhattuk a barokk kápolna oltárát, a lovagtermet, a képgalériát, fegyvertárat, a korabeli szobák bútorait és értékes régészeti és néprajzi leleteket. A kastélyba való feljutás igen nagy energiát vett igénybe, de a fáradalmakért mindnyájunkat kárpótolt az elénk táruló csodás kilátás. Pár órás buszút után következő kitérőnket Besztercebányán tettük. Itt egy rövid városnézés alkalmával megtekintettük az újabban ferde toronynak is nevezett óratornyot, ami korábban őrfunkciót is betöltött. Többet között megnéztük még a Mária templomot, mely eredetileg román stílusban épült, de később többször is átépítették, majd a szovjet katonák emlékművét, két oldalán elhelyezett fekete márványtáblákkal. Ezután egy hosszabb szabadprogram alkalmával mindenkinek lehetősége nyílt sétálni egyet vagy esetleg betérni egy kávézóba. Utunk végéhez közeledve csoportunk tagjai álmos szemekkel, de rengeteg élménnyel gazdagodva foglalták el ismét helyüket a buszon. A sofőrök egy filmet indítottak nekünk, ezzel is élvezetesebbé téve az utazást. Volt, aki kitartó figyelemmel kísérte végig a film minden egyes részletét és volt, aki mély álomba szenderülve töltötte a hazautat.

További képek megtekinthetőek a galériában.

Szöveg: Németh Zsófia és Vidra Evelin (11. b)
Fényképek: Hegyi Levente (11. b), Magi Mária, Kolbert Erika

Némi szervezési nehézség után végre sikerült leülnöm a méltán elismert GÁLa zenekar két agytrösztjével: Juhász Zoltánnal a 12. a osztályból és Maklári Zoltánnal a 10. a osztályból, hogy kicsit kifaggassam őket a közös zenélés múltjáról és az előttük álló jövőről. Hiába ugyanaz a keresztnév és a hangszer, a két Zoli teljesen más személyiség, viszont egy valami közös bennük: a zene iránti szeretetük.

Mit jelent számotokra a zene?

MAKLÁRI Z.: – A zene leginkább egy kikapcsolódási forma. Ez is egy hobbi tulajdonképpen, mint másnak a sport. Leülök és zenélek, ha éppen olyan kedvem van.

JUHÁSZ Z.: – A zene egy másik szféra. Van benne egy nagyon különleges hangzás, melyet néha a hangszerek hangjával, különleges megszólaltatási módjaival és saját készítésű hangszereinkkel érhetünk el. Nem más ez, mint a természetre való odafigyelés. Lehetőség az előadók és a közönség számára a hétköznapok más szemszögből való értelmezésére.

Akkor talán ez kicsit több, mint egy hobbi. A zenekar mikor és milyen kezdeményezésre jött létre?

JUHÁSZ Z.: – Igen, a zene mindenhol követ minket. Először Makacsek Józsival játszottam, aki fölöttem járt egy évvel a Bárdosban és a zenesuliban. Vele mindig duóztunk. Kiss András tanár úr mentorált, illetve felkészített minket. Hozzá járunk klarinétozni. Először Dobrova Zita tanárnő és Nagy Tamás tanár úr felkérésére játszottunk az évnyitókon, évzárókon, a teaházakban, a Ki mit tud?-on és a diákbiológus napokon. A tavalyi Ki mit tud?-on történt: kettesben léptünk fel, csakhogy nagyon hosszú volt a kottánk, és nem tudtuk feltenni a kottaállványra. Megkértük a másik két fellépőt, hogy segítsenek ebben, és ők a kottatartást annyira jól csinálták, hogy ez azóta is egy „show-eleme” a zenekarnak. Tavaly május környékén lehetőséget kaptunk arra, hogy fellépjünk az óvárosi napokon. Ezért lett a zenekarunk neve GÁLa, és ekkor csatlakozott hozzánk még két fiú. Aztán egyre többen kedvet kaptak a zenéléshez.

Zoli, te mikor léptél be a fúvós bandába?

MAKLÁRI Z.: – Ezen az óvárosi fellépésen. Az tulajdonképpen a zenekar debütálása volt.

Jelenleg hány tagja van a zenekarnak? Ez változó?

JUHÁSZ Z.: – Inkább úgy mondom: egyre növekvő. Legutóbb már tizenketten voltunk.

MAKLÁRI Z.: – Van azért egy állandó mag, és ahhoz tartoznak még barátok, akik jönnek, és segítenek nekünk.

Kicsit szokatlan a zenekar neve és írásmódja. Ezt hogyan találtátok ki?

JUHÁSZ Z.: – Minket minden Tatabányához köt. Városunk felvirágoztatásához nagyban hozzájárult a nagyhírű bányaigazgató, Gál István, akiről a később alakult lakótelep is a nevét kapta. Az iskolánk is a Gál István-lakótelepen van, ezért lettünk GÁLa zenekar.

A közös zenélés, alkotás összehozza az embereket?

JUHÁSZ Z.: – És a kitűzött célok együttes elérésére való törekvés.

Mi a több: a szórakozás vagy a munka?

MAKLÁRI Z.: – Munka nélkül nincs szórakozás, mert ha nem teszünk azért, hogy tényleg valami minőségit tudjunk nyújtani az embereknek, akkor az se nekik, se nekünk nem szórakozás. A munka az elsődleges. A munkából jön az, hogy élvezzük azt, amit csinálunk. Tulajdonképpen éjjel-nappal próbálunk.

JUHÁSZ Z.: – Az a mottónk, hogy a zene mindenkié. Akik félnek a kottaolvasástól, félnek attól, hogy nem tudnának kibontakozni a zenében, ők is jöjjenek, és ők is játsszanak, bátran szólaltassák meg a ritmushangszereket, és kapcsolódjanak be a zenélésbe. Erre mindenki képes.

Milyen nagyobb, sikeresebb fellépésetek volt már?

JUHÁSZ Z.: – A legsikeresebb fellépés az Erkel-zenesuliban volt, az ottani Ki mit tud?-on, tavaly november 21-én, ahol arany minősítést kaptunk.

Oroszlányban, a Családok Átmeneti Otthonában a karácsonyi fellépésetek köré nagyon kedves kis történetet szőttetek. Ez mennyire jellemző rátok? Kinek a fejéből pattant ki?

Maklári Z.: – Ez igazából Juhász Zolinak a specialitása. Ő viszi bele a zenébe az érzelmeket. Mi csak arra vigyázunk, hogy az öröm és meghatódottság könnyeit meghagyjuk a közönségnek.

Juhász Z.: – A történetek a zenéből és a zenével születnek maguktól

Ha jól tudom, szeretitek a verseket valamilyen módon összekötni a zenével, hangokkal. Mesélnétek nekem erről?

JUHÁSZ Z.: – Szerintünk a szó és a zene szétválaszthatatlan egység. Előadtunk egy hangversenyt, amelynek az volt a különlegessége, hogy csak egy versből állt, viszont az ütemére, belevittünk mindenféle természeti hangokat, hangzásokat. Így próbáltuk meg összekötni ezt a két világot. Ilyenkor Maklári Zoli mindig nagy segítségünkre van, ő szokott különböző irodalmi szövegeket, verseket elmondani, és ezzel is színesíti a műsorunkat.

Mikor lesz a következő fellépés?

Juhász Z.: – A következő műsorunk március 22-én, a bárdosos Ki mit tud?-on lesz. A felkészüléshez a természetben jártunk, az üzenetet innen kaptuk a „szélbotlasztó hegyfalaktól vízporlasztó bércfalaktól”. (Weöres Sándor)

Hogyan látjátok a jövőt, mit vártok tőle?
MAKLÁRI Z.: – Elképzeléseim vannak csak, hogy mit szeretnék. Nyilván folytatni ezt, és minél magasabb színvonalra jutni, minél több felkérést is kapni. Szeretnénk, hogy több emberhez eljusson az, amit csinálunk.

JUHÁSZ Z.: – A GÁLa egy olyan zenekar, mely a tagok lelkesedésével működhet, és célunk, hogy minél többen csatlakozzanak hozzánk, akik szeretik a zenét. Meggyőződésem, hogy ami jó egy zenekarnak, az egy iskolának is jó lehet: minél többen szeretnének valami hasznosat, értékeset elérni gimis éveik alatt, annál többet profitálhat az iskola. Így igaz ez a Bárdosra is.

Gál Réka Klaudia
Fényképezte és szerkesztette Nagy Tamás

Farsangi csoda csokoládéritmusban

Hol volt, hol nem volt – ilyen meseszerű a helyzete a Bárdosban a farsangi bálnak. Sokan megpróbálkoztak vele, de az elmúlt években a legtöbben szomorú csődöt vallottak. A „nagyok” már nem igénylik – máshol szórakoznak –, évfolyamonként egy osztályra fogyatkozva a „kicsik” pedig kevesen vannak. Ám idén a diákönkormányzat és a 10. a osztály összefogott: mentsük meg, ami menthető! És döbbenetes siker lett belőle!

Február 5-én délután négy órára tűztük ki a farsangi bál kezdetét. Már az órák végeztével megkezdődött a sürgés-forgás a 10. a osztályban. Diákvezérünk, Lutring Erika kiadta a vezényszót – „azt szeretném, ha mindenki itt lenne és segítene!” –, és a betegek és módszeres lógósok kivételével mindenki a rajtkockánál állt. Készültek a szenyák, érkeztek a sütik (a legtöbbet magunk sütöttük!), megkezdtük a díszítést az aulában és az ebédlő berendezését. Kicsit megkésve, de a kezdésre minden elkészült, és a kezdeti izgalmakon és feszültségen átlépve kezdetét vehette a gondos forgatókönyv alapján megszervezett bulizás.

A konyhában fontoskodva nem is láttam, hogy hányan gyülekeznek a kisgimnazisták közül, ezért meglepett, hogy a felvonulás kezdetekor tisztességgel megtelt az aula. Kár a távol maradókért, a nagyokért, a hiányzó tanárokért és szülőkért, mert akik nem jöttek el, nem láthatták, hogy micsoda négyórás, fergeteges buli kerekedett ebből a péntek délutánból! A hangulatért Horváth Roland (Dídzsé Mici, alias Mikojan elvtárs), Valics Máté, a korábbi farsangi bajnok és Bábics Virág műsorvezetőnk volt a felelős.

Egy közös tánccal szerettük volna megadni ennek az estének a pikantériáját. Virág választása végül a Soul Control kéttagú repformáció 1999-es Chocolate című dalára esett, amelyet az Erdéllyel szomszédos Bákó város szalézi katolikus iskolájának – gondolom, csángómagyar – diákjai adnak elő, és egy egyszerű kattintással az egyik Youtube-oldalon (Chocolate choco choco) megtekinthető. A táncot a délelőtti tornaórán Virág megtanította nekünk, és délután már együtt roptuk az alsóbb évfolyamokkal. Többszöri ismétléssel a buli végére már mindenki önfeledten kavarta a képzeletbeli csokoládét.

A büfében és a teaházban az áramhiány ellenére is lelkesen folyt a munka őrületes kiszolgálással, de annál nagyobb lelkesedéssel. Kínálatunk rendkívül bőséges volt, legfeljebb az árakat redukáltuk folyamatosan, mert szerettük volna, ha nem marad a nyakunkon semmi.

Négyfős zsűri értékelte a jelmezes felvonulást. A kicsik szinte mindannyian beöltöztek, jelmezük rendkívül fantáziadús volt. Még osztályunkból is sokan maskarát húztak (így e sorok szerzője is egy Arsenal-futballsztár garnitúráját vette magára, de volt íjászunk, csodás női szamurájunk, cicánk és fordított emberünk, aki rémségesen szórakoztatta a félni vágyó ötödikeseket), sőt a jelen lévő osztályok ofőinek jelmeze is kitörő sikert aratott.

Eredményhirdetés után egyre inkább emelkedett a hangulat. Volt itt táncpárbaj, „megy a gőzös”, limbóláz, konfettiszórás, szörp-pong, régi, illetve mai slágerek és sok-sok tánc.

Virág úgy ért a hangulat fokozásához, hogy még Stohl András és Ördög Nóra is tudna mit tanulni tőle… Kifogástalan hangtudásunkkal még a karaokeval is megpróbálkoztunk.
Ezúton köszönjük meg azoknak bárdososnak az aktív részvételt, akik – az elmúlt évekhez képest példátlanul nagy számban – eljöttek a 10. a osztály által szervezett farsangi bálra. Elmondhatjuk, hogy nekünk közösen sikerült visszaadni a farsangi bál méltóságát és jelentőségét. Jövőre ugyanekkor, ugyanitt!

Gál Réka Klaudia
Fényképezte és szerkesztette Nagy Tamás

Még több fotó a képgalériában.

– Emléktöredékek a Bárdos diákszínpadi előadásáról –

„A színház mindig a társadalom tükre, fontos véleményt alkotnunk. Nem az a feladatunk, hogy nyíltan politizáljunk, hanem az, hogy a színház eszközeivel mutassuk meg, mit gondolunk a jelenről.” (Orlai Tibor)

Január huszonhetedike, szerda: Milyen is volt az a nap? Hideg, kissé napsütötte, de többnyire borongós. Egy végtelenségig átlagos januári nap, igaz? Előtte is ilyen volt, eztán is ilyen lesz, de valami mégis megváltozott. Valami megváltozott, én már tudom.

„A Szovjet hatalma és egysége éljen...”

Délután fél három óra: a Vértes Agorája, a Bárdos 10. a osztálya. Mosolygós arcok, nevetés, pakolás, enyhe rendbontás, néhány izgatott szitkozódás töltelékszóként. Na, de mi készül itt? Igen! Ma adjuk elő immár harmadjára a szeretett osztályfőnökünk által megírt posztmodern drámánkat, a Szovjet szemmel című opuszt. Örülünk mi ennek? Meghiszem azt! Örülünk, izgulunk és félünk.

Lassan megtelik a nézőtér

Mi ez nekünk? Lehetőség. Mire? A bizonyításra. Az első, tornatermi előadásunkhoz képest a mostani azért teljesen más. Valami nagy, valami komoly lehetőség. Lassan mindenki megérkezik, és mindenki pakol. Két öltöző áll a rendelkezésünkre. Kezdhetjük berendezni a színpadot. Asztalok ide, székek oda, jelmezek a függöny mögé, piros telefon, fekete telefon, vodkás üveg és matrjóska babák. Mindenki hozott valamit otthonról, mindenki részesévé vált a darabnak. A táncos lányok öltözőjébe belépve kedves látvány fogad: cseverészés, precíz hajvasalás, Nelli készíti a profi sminkeket, felkerülnek a fekete szoknyák, és lassan mindenki elkészül.

„Urai vagyunk a helyzetnek…” (Szendery Csongor)

A fontosabb szereplők készülődése azonban még ennél is különlegesebb feladat. Kell egy kétszer rövidülő és utána ismételten hosszúvá váló szoknya Sárának, készül a nagy, göndör haj nekem, és sok-sok ősz tincs reprodukálására is szükség van némi hintőpor segítségével az éltes korú politikusoknak. Aztán a hintőport a kezdés előtt persze két perccel még mindig söprögetni kell drága fiaink válláról… „Vigyázz a nyakkendőre! Hozz vizes zsepit! Ne nyúlj a szemöldöködhöz! Na, ez már így marad...” – hangzik el többször a hintőporozás közben. Még szerencse, hogy a fránya bajuszról az ofő végre lemondott. Az első előadáson, még októberben, Tancsi osztálytársunk hajából egy kis folyékony ragasztó segítségével rögtönöztünk arcszőrzetet „Nagy Imrének”. Nem volt túl hatásos, de az biztos, hogy tartósan ott maradt. Másodszor a partikellékesnél vettünk méregdrága bajuszokat, akkor már Mikojan is kapott. De azok sem voltak jobbak, már jóval az árpádos előadás vége előtt fogni kellett a fiúknak, hogy le ne essen az orruk alól. Most végre készült egy új Steve Jobs-film, amelyben a német színész a legkevésbé sem hasonlít az alma-alapítóra, erre az ofő kiadta a vezényszót, hogy akkor Máté Máté marad, Mici pedig Mici. Mikojan Mici.

„Ez mostantól a maga világpolitikai felelőssége” (Maklári Zoltán és Gál Réka Klaudia)

Miközben Sárával felidézzük ezeket a humoros emlékeket, mi is elkészülünk. A kötelező szoknya- és harisnyahúzogatás után jöhetnek a szelfik: pózolj szereplővel, pózolj tükörben, pózolj baráttal, barátnővel, kellékkel, végül mindennel együtt. Olyan öröm mindenkit felszabadultnak látni.

Délután négy óra: már csak az izgalom marad! Már csak egyetlen óra van hátra a kezdésig! Meglesz-e a telt ház? Az egyetlen kellemes ebben a helyzetben a két óriás pizza, melyekkel Dalma anyukája meglepett bennünket. „Persze vannak, akik nem tudnak enni ilyenkor.” – „Kedves Közönség – mondhatná akár ezt is Mesi –, észrevettétek már, hogy mindig minden élethelyzetre találhatunk A tanúból egy frappáns mondatot? Végy néhány találó szlogent a kedvenc filmjeidből, könyveidből, tegyél hozzájuk néhány stílszerű zenét, keress néhány jellegzetes szituációt, testtartást, mozdulatot, ezeket dobáld szét a cselekményben, és már kész is a posztmodern dráma. Ennyi. Tarantino is így csinálja.”

„Lesznek kisebb veszteségeik is” (Pintér András)

Az evésnek vége, menni kell egy utolsót próbálni. Idegesen mászkálunk a most még üres nézőtér előtt. Gyakoroljuk a szöveget, a helyzeteket, a fényeket, próbálunk minél előrébb és minél hangosabban beszélni a térmikrofonok miatt. Maklári Zoli – szokásához híven – a végtelenségig nyugodt. Jó, ha valaki ilyen biztos magában. Vajon minden menni fog? Ezen már nem tépelődhetünk tovább. Fél öt van, és el kell hagynunk a színpadot. Már csak a színészek mehetnek vissza riportot adni a városi tévének. Miközben társaim keresik a választékosabb beszédstílusukat, én már a végzett riportalanytól érdeklődöm:

– Mit kérdeztek? Mit válaszoltál?

– Nem emlékszem semmire – hangzik a válasz.

A függöny mögött csak az ismerős zenéket halljuk, ám a muzsikát egyre jobban elnyomja a közönség növekvő zaja. Sokan vannak! Valaki szól, hogy most van öt óra. Kezdődik! Függöny behúzva, a szereplők is, a közönség is a helyén. Meghallgatjuk Radnóti Ádám szavalatát. Most Mesi következik. Kedvesen köszönti a nézőket, hozzátartozókat – tegeződésből most magázásra váltott –, miközben hátul, a függöny mögött mi csöndben a színpadra lépünk. Felhangzik a szovjet himnusz, és szétnyílik a függöny! Mikor megláttam az előttünk ülő publikumot, végigfutott rajtam a hideg.

Olyan jól találta ki az ofő a nyitójelenetet, hogy a szovjet himnusz másfél perce alatt mindenki a színpadra kerül. Ez az utolsó bemelegítés, akklimatizálódás a helyhez és a fényekhez. A „temetési tömeg” még utoljára biztathatja egymást: „Te is izgulsz? – Nyugi, menni fog!” – mondjuk egymásnak. „Áá, ez csak egy próba a bécsi fellépés előtt” – nyugtatja a mindig versenytapasztalt „Kádár” Csanád az életben annyira erős, de a színpadra lépés előtt rendre elbizonytalanodó „Gogolák” Sárát.

„Csapjatok oda a fasisztáknak!” (Juhász Zoltán)

De ez most tényleg komoly... Itt nem lehet hibázni! De nem is lennénk emberek, ha már az első fontosabb jelenetet nem rontanánk el. A kezdeti értetlenségen és a haragon villámgyorsan túl kell lépni. Baki mindenkivel előfordul. Mint az élet: a darab is megy tovább. Az első színpadra lépésemkor próbálok nem a közönségre nézni, de hamar rájövök, hogy úgysem látok semmit a reflektortól, amely – mint az árnyék – követi minden lépésünket. Jobb is így. Hogy mondta az ofő a tegnap esti próbán, amikor a bombariadó miatt az alsógallai művházba estünk be? „Csak élvezzétek a játékot!” – erre koncentrálok. A maga módján mindenki tökéleteset alakít. Asztalcsapkodás kézzel, hruscsovosan cipővel, „szakítás” a magyar és szovjet elvtársak között, a vasárnapi rántott hús illata, rövid szoknyák, asztal fölé dőlés, lazaság – és „a cukik nem nyernek forradalmat!” Ez csak néhány villanás a darabból, melyek a jókedvű próbákon oly sok vicc tárgyát képezték. Jó ezekre visszagondolni, és itt és most ez mind megvalósult.

„Fordulj, kedves lovam, napszentület felé, úgyse jövünk többet soha visszafelé”

A függönyök mögött mindenki, ahogy csak tudja, oldja a feszültséget. Vigasztaljuk a másikat, táncolunk, nevetünk, dicsérjük egymást. Mindenki megtalálja a maga szerepét. Ez a darab tényleg mindenkié. Ilyenkor látja az ember, hogy nem is olyan rossz érzés tartozni valahová.
Lassan itt a vége. Jönnek a táncosok, a „folklórtüntetés”. Tancsi és Andropov fináléja most nem annyira nagyon látványos: elmaradt a kemény orrba csapás és a kalap se repül olyan messzire. (Helyette az íróasztali lámpa…) No, sebaj, azért mindent nem lehet. Drága Andropovkánk belekarol alattvalóiba, és kivonulásukkal véget ér a darab. Most... tényleg vége – tudatosul bennem –, amikor mindannyian kint állunk a színpadon, és hallgatjuk a vastapsot. Ez hihetetlen érzés.

Gloria victis!

Amikor összecsukódik a függöny, mindenkiből kitör egy sikoly. Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől, a stressztől vagy az örömtől, hogy végre mehetünk haza. A nagy öröm közepette hirtelen azt tapasztaljuk, hogy a függöny újra szétnyílik. Az utolsó próbatétel, hogy vegyük fel emberi formánkat, és hajoljunk meg ismét, amit visszaszámlálásra sikerül is egyszerre megvalósítanunk. Végre minden görcs és idegesség elszáll. „Mehettek a szülőkhöz!” – hangzik el az utolsó rendezői instrukció, és mindenki a kijárat felé veszi az irányt. Várva családomat csak hallgatom a jövő-menő embereket. Úgy látszik, mindenkinek nagyon tetszett a műsor, többen gratulálnak osztályfőnökünknek. Csak az a szemrehányás üti meg a fülemet, hogy lehetett volna hosszabb is. Ez legyen a legkisebb probléma!

Együtt az osztály!

Január harmincadika, szombat. Visszaolvasva a beszámolómat csak arra tudok gondolni, hogy remélem, nem ez volt a lezárás. Ne az Agora legyen a vége ennek a történetnek! Másnak lehet, hogy nem annyira, de nekünk ez nagyon nagy dolog. Aki kicsit komolyabban részt vett ebben a folyamatban, sok jót megtapasztalhatott. Pintér Matyiékon, Baloson, Juhász Zolin és a kis „úttörőkön” kívül ez a produkció a harmincnégy fős osztályunk műve volt. A nézőtéri ügyelőket, súgókat, a színfalak mögötti kellékeseket, a ruhatárosokat mind-mind magunk közül válogattuk. Ők nem álltak ott a vastapsnál, de az nekik is szólt.

Az előadások hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy ha nagyon nehezen is, de jó páran – beleértve engem is – végre le tudtuk győzni gátlásainkat. Három előadás után már én is lehetőségként és nem akadályként tekintek erre a feladatra. Viszont azt, hogy sikerült-e bizonyítani, azt mindenki döntse el saját maga!

A Szovjet szemmel című posztmodern dráma szereplői, középen ül a szerző-rendező osztályfőnök, Nagy Tamás

(Szovjet szemmel. Posztmodern dráma a Bárdos László Gimnázium 10. a osztályának előadásában. Írta és rendezte Nagy Tamás osztályfőnök. A rendező munkatársai Horváth Flóra és Lutring Erika. Narrátor Major Emese. A néptáncot betanította Medve Réka és Somlyai Roland. Jurij Andropov – Maklári Zoltán; Gogolák elvtársnő – Skrinyár Sára; Nagy Imre – Valics Máté; Anasztaz Mikojan – Horváth Roland; Kádár János – Remete Csanád; Szerov KGB-parancsnok – Pintér András; átöltöző politikus – Juhász Zoltán; Gerő – Bátori Zoltán; Münnich – Asztalos Dániel; Szuszlov – Balpataki Balázs; Piros belügyminiszter – Szendery Csongor; kulturális attasé – Tanácsi Roland; Konyev marsall – Kőrösi-Fehér Bence; Zsukov marsall – Demeter Zalán; ÁVH-s tiszt – Szalontai Benedek; gépfegyveres ÁVH-s – Dubinák Dániel; labdával játszó gyerekek – Szelőczei Anna és Sárossi Bálint. A terézvárosi néptánckör a 10. a, az úttörő gyerekek az 5. a osztály tagjaiból szerveződtek. A prezentációt Balabás Nelli, Fekete Emese és Korpai Enikő készítette. Technikusok Pintér Mátyás, Pintér Bence és Váradi Martin.)

A harmadik, a Vértes Agorája-beli emlékeit lejegyezte Sárvári Ágnes, azaz Gál Réka Klaudia

Kiss T. József felvételei
További fotók a képgalériában találhatók.

Juhász Zoliék zenekara tizenegy fősre bővült, amikor január 22-én, a magyar kultúra napja alkalmából a héregi általános iskolában adtak egyórás gálaműsort. Az osztálytársakból és más Bárdos-diákokból álló ritmusszekció (Németh Máté, Villám Ricsi, Tanácsi Roland és Vincze Benedek) Oláh Dániel gitárossal bővült ki, míg a dalokat Garami Bence, az Árpád Gimnázium zeneiskolás énekes-zongorista növendéke adta elő. Ismét a zenekarral tartott Makacsek Jocó, aki nyolc példamutató bárdosos tanév után már a Corvinus Egyetem hallgatója. A megszólaltatott hangszerek számát tekintve Tóth Péter a 11. b-ből és Bohács Gábor a 9. d-ből próbált versenyre kelni a Juhász–Maklári duóval.

Délután fél ötre zsúfolásig megtelt a mesebeli szépségű gerecsei község iskolájának emeleti zsibongója. A jeles naphoz igazodó lírai és prózai betéteket a két Zoli olvasta fel. Zenei repertoárjuk egy magyar barokk fanfárból, a Sebő együttes által megzenésített Weöres- és József Attila-versekből (Bandukoló, Rejtelmek, A hetedik) állt, míg befejezésül Papp Tibor Pogány ritmusok című opusza szólalt meg. A természet világát a kietlen téli estében megszólaltató ritmusok és hangok szépsége és tisztasága teljesen magával ragadta a közönséget. Nem véletlenül emelte ki Véghné Szalai Katalin intézményvezető a záró köszönetnyilvánításában, hogy ilyen csodás kultúrműsor talán még sohasem hangzott el a Nagy-Gerecse lábainál. Juhász Zoli és Maklári Zoli önzetlen elkötelezettsége a bizonyíték arra, hogy az ifjonti szív lelkesedése nem ismer korlátokat. Reméljük, hogy a Gála zenekar műsora majdan egy kalácskoncerten is elhangozhat, és a keszthelyi Helikon zsűrije számára is meggyőzőnek bizonyul.

Kép és szöveg: Nagy Tamás